2014. június 12., csütörtök

Egy ablak a múltba /1 fejezet/3. rész/

A vonaton ülve egy magányos kabinban néztem ki a peronra, ahol szüleim vadul integettek nekem. Test tartásuk tükrözte azt, hogy büszkék rám, és arra, hogy tovább nevesíthetem családunk hírnevét. A harmincas éveikben jártak csupán, de még is ezer meg ezer seb jelezte, hogy sok mindent átéltek már. Jobb kezemmel én is lazán intettem nekik, annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak a rokoni szál és a vér volt az, ami összekötött velük, más semmi.
Arcomon, mint máskor, akkor is ott ült az a jól megszokott álca, miszerint élvezem azt, ami történik velem, pedig tulajdonképpen csak egy állatnak éreztem magam, kit láncra verve hurcolnak el a ködös végtelenbe. A kaland hát folytatódott egy újabb epizóddal. Akkor léptem csak be igazán abba a tölcsérbe, amiből nem volt kiszállás, forogni kellett a gazdatesttel együtt. Mi, varázslók szorosan összekapcsolódunk, akár egy  DNS spirál. Ha hiányzik közülünk egy, már akkor hibásnak érzékeljük azt az életet, amibe belecsöppentünk. Épp ezért volt fontos, hogy minél több hozzám hasonló maradjon életben, hogy tiszták és egészek maradjunk. De én nem akartam egy ilyen világban élni. Mocskos akartam lenni, akár egy téli alkonyon egy hányásfolt a fehéren rikító hóban. A vér ízét akartam tudni az ajkaim között. Érzékszerveim kiéleződtek arra, hogy öljek, és szenvedni lássak. Még ha elég hatalmam nem is, az erőm meg lett volna hozzá, hisz mélyen benne álltam a vágyaim okozta bárányfelhő fellegben.
Hosszú percekig vártam a megváltást jelentő kalauz sípot, ami nyögvenyelősen, de végül még is megszólalt, tompán, akár egy isteni füttyszó. A vasparipa nyikorgó kerekei lassan kigördültek a peronról, szemeim előtt pedig az eddig tisztán látszó alakokból egy nagy paca jött létre, mely rengeteg színből állt. A folyosóról gyerekek zsibongásának a hangja száguldozott el egészen a fülemig, hogy ott aztán károkat vigyen végbe a dobhártyámban. Néhány szófoszlány volt csupán, amit kitudtam venni az értelmetlen hablatyolásnak tűnő emberi hangokból. Bár idegesítő, még is egyben nyugtató volt ez az állapot, mivel tudtam, hogy amíg ők kint vannak, addig sem zavarnak engem. Az agyam akkoron még friss rugói egyre csak azon kattogtak, hogy vajon mire is jó ez az egész felhajtás. Vajon ha úgy döntöttem volna, hogy nem szeretném élni a különös életem, akkor nem visznek el oda, a Roxfort nevezetű iskolába? Nem tudom. Az idő vasfogai mélyen és erősen kikoptatták ezt az űrt, s meg sem engedte, hogy választ adjon számomra ez kikoptatott és több száz sebből vérző halmaz.
Kegyetlen dolog az idő. Belegondolsz, hogy ha akár egyetlen egy dolgot is másképp csináltál volna, akkor most nem lennél ott ahol vagy. Különös nem? Ha én egy dolgot is elrontottam volna, talán én sem ülnék itt fent, és nem tartanék ott, ahol most tartok. Ennyin múlik egy egész élet, sőt talán több lélek is függ tőle, tőled. Ahogy te vezeted a sajátod, a másoké is úgy fog alakulni, hisz amit cselekedsz, az rájuk is hatással van. Ha így nézed a dolgokat, akkor tulajdonképpen be kell látnod, hogy másokkal is úgy játszol, mint egy marionett bábúval. És ők is ugyanezt teszik veled, a sajátos módszereikkel. Csak meg kell tanulni bízni a neked szánt sorsban, s pillanatok alatt elérheted a legnagyobb célod, hisz nincs ki megállítson.
De mindez már nem számít, hisz ez így történt, az én sorsom így lett megírva abban a bizonyos nagykönyvben. 
Unottan könyököltem a mozdony párás ablakán, miközben a tájat fürkésztem sötétséget tükröző szemeimmel. A zaj halkulni látszott, lehet azért, mert a magukat prefektusoknak nevező egyének mindenkit sorban beparancsoltak egy-egy fülkébe. Az enyémben rajtam kívül senki nem volt, csupán csak a meleg és elhasználódott oxigén és szén-dioxid keverék. Hirtelen lábak dobogása ütötte meg így is zúgó füljáratomat. Fejemet akarva-akaratlanul is a folyosó irányába kaptam, hisz csak onnan jöhetett ez a zsibaj. A kabinom ablakán keresztül egy lányt pillantottam meg. Hosszú szőke haja fátyolkánt omlott vállaira, szemei kéken ékeskedtek homloka alatt. Mondhatni, hogy a szöges ellentétem volt, hisz nekem mélybarna ékköveim és fekete koronám volt a fejem tetején. Tekintete lassan vándorolt, miközben szétnézett a folyosó mindegyik irányába. Rajtam is elidőzött egy kicsit, láttam rajta, hogy magában szorgosan mérlegel. Bejöjjön, ne jöjjön. Lábaival gyengén topogott, miközben vadul gondolkozott. Kezeivel támaszt keresve hadonászott, de nem talált megfelelő kalincsot. Meguntam ezt a színjátékot, inkább jöjjön be, mintshogynem játssza ezt a darabot, melynek az utolsó felvonásához érkezett. Imáim hallgató fülekre találtak, a lány félve, ámbár bátort sugallva lépett be hozzám. Csodálatra méltő fürgeséggel kaptam el a fejem a másik irányba, hogy tovább élvezhessem a fák, bokrok és növények váltakozását.
-Sz-szia!- köszönt nekem esetlenül. Eszem ágában sem állt válaszolni, hisz nem volt a barátom, még csak nem is ismertem. A csend most zavaróvá vált, szinte pattanásig feszült a láthatatlan cérna. Nem emlékszem hogy és miképp, hisz pillanatok alatt történt, de testem élettelenül hullott rá a hangosan zakatoló vonat padlójára. Belső énemet láttam, amint vértől csöpögő kézzel tartja kezében a pálcáját. Előtte egy szőke lány fekszik holtan, s ördögi kacajt hallatva, a drámaiságot fokozó ütemben arrébb sétál. Szemeiből kihunyt a fény, s átvette örök párnázott helyét a sötétség tüzes lángja. Talárjáról különböző emberek nedveinek egyvelege áradt szét mögötte, miközben tova szállt sebes szárnyain az elmém többi részében.

2014. június 1., vasárnap

Egy ablak a múltba /1 fejezet/2. rész/

Gondolom, mindenki ismeri az Oxford utcát, ahol minden megtalálható, ha megfelelően keressük. Számunkra is létezik egy ilyen. Az Abszol út. Ez volt az első varázslatos hely, ahova betettem a lábam, még tizenegy éves koromban. Sokan azt hinnétek, hogy könnyű oda a bejárat, pedig ez korántsem így van. Egy ócska, koszos kocsmából lehet átjutni a valóságos Kánaánba. Az út hosszan nyúlik végig Londonnak annak a felében, amit varázstalan ember, vagyis mugli még nem közelített meg.
Emlékeimben kutatva feldereng a kép, amint szüleimmel átlépjük a romos helyiség küszöbét, és elénk tárul a magunkfajták közkedvelt vásárlási lehetőségét nyújtó Oxfordja. Jobbról és balról boltok tömkelege kínálta portékáját. Minden használhatót és használhatatlant. Volt ott varázspálca bolt, üstbolt, állat kereskedés, és akadtak olyanok is, amik seprűket vagy különböző nyalánkságokat sorakoztattak fel. Közöttük pedig csoportokba verődve magamfajta ifjoncok keresték a számukra megfelelő eszközöket.
A látvány szemet gyönyörködtető volt, legalábbis nekem. Egy kaptár látszatát keltette, az, ahogy a varázslók ide-oda mendegéltek, egy hasonló listával, mint amivel én is rendelkeztem. Mint a szorgos méhecskék, kik a megfelelő virágot keresik, beporzásra készen.
Roxfort. Innen érkezett az a bizonyos pergamen, egyenesen egy szürkés-feketés bagolytól. Felvételt nyertem Anglia varázslóképző szakiskolájába. Akkor még nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni azokkal az erőkkel, amik már akkor is erősen átjárták a szellemem. Tudtam, hogy más vagyok mint ők, még ha származásunkat illetően, egyek is vagyunk. Már csak meg kellett várnom a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak azokra a bárgyú, mit sem sejtő boszorkányokra és varázslókra. Lelkemben már akkor tombolt az uralkodási vágy, a hiúság, a keserűség és az undor, de kénytelen voltam lecsitítanom magamban az ilyesfajta érzéseimet.
Augusztus harmincadikát írtak a naptárak. A nyári nap bágyadtan pislogott le ránk, mivel már lenyugvó félben volt, szerencsére.
Az első dolog, amit be kellett szereznem, az a varázspálcám volt. Tizenkét hüvelyk,  kemény, égerfa és egyszarvú szőr, apró tüskék álltak ki belőle. Egyenesen egy Ollivander nevezetű boltból kaptam meg, habár az eladó nem volt valami barátságos, sőt épp ellenkezőleg. Erőszakosan adogatta kezembe a különféle pálcákat, míg végül rá nem akadtam erre. Épp hogy hozzá értem, már is kék és zöld szikrák szálltak fel a magasba, tehát a jövendőbeli társam kiválasztott engem. Később azt is megtudtam, hogy akitől megvettem ezt a csodás darabot, az nem Ollivander volt, hanem egy tanítványa. Hozzávetőlegesen mondhatni, hogy az utódaimhoz képest, egyáltalán nem hasonlított az övéjükhöz az enyém. Az övéké mind rugalmas volt, és nem borította egyiket sem tüske. Ebben is különböztem tőlük, úgy, ahogy sok minden másban is.
Ahogy az idő lassan vánszorgott, én úgy szereztem be a tanuláshoz előírt tanszereimet. Üstöt, baglyot, pergament, tintát, pennát, fiolákat, alapanyagokat, és a taláromat. Mindenből a legmegfelelőbbet választottam ki. Természetesen feketét, hogy tükrözze mindazt, ami bennem lakozik.
A sötétség volt rám a legmegfelelőbb szó. Utáltam a napot, a fényt és a boldogságot. Sosem voltam igazán boldog, és sosem tudtam szeretni senkit igazán. Talán csak azt a fiút, akit elsőben ismertem meg, és mindvégig mellettem állt. De ő sem él már.A kegyetlenségem elfajult, és úgy ahogy mások életét kiontottam, az övével is ezt tettem. Mégsem érdekel. Nem fáj sehol, nem érzek semmit. Csak a dühöt, ami megbénít, megfojt és eléget a saját tüzében. Hogy miért utáltam mindent?Én magam sem tudom, egyszerűen csak ilyen voltam. A lelkemben sosem lakozott elég szeretet ahhoz, hogy alázatot vagy esetleg barátságot mutassak egy másik ember iránt. Akkoron persze ez még csillapítható volt. Mondhatni, hogy néhány barátra is könnyen szert tettem, de a későbbiekben ez is elmúlt, úgy, ahogy minden más is. A világomban nincs kegyelem. Itt vagy meghalsz, vagy engem szolgálsz az örök időkre.
Margaret Potter a nevem. Harry Potter a nagyapám. Ő ölte meg azt, akire leginkább hasonlítani tudnám magam. Vagy talán, még nála is durvább és agresszívebb vagyok, nem tudom. Csak azt tudom, hogy uralkodni akarok mindenen, és mindenkin. És gyilkolni.