Támadók

Zűrzavar. Ez a szó talán az egyetlen, ami arra a napomra ráaggatható volt. Két különös dolog is történt velem, melynek a jelentését, sem érteni, sem pedig felfogni nem tudtam. Tizenegy évesen átélni egy emléket, melyre talán a célszemély már nem is emlékszik, szinte borzalmas. Talán, azt a traumát élhettem át, mely már régen eltűnt az elméje ködében, de ő tudat alatt még is magában hordozza az eseményt. Kérdéseim válaszra várva ugrottak fel a fejemben. Más voltam belsőleg, s ezek szerint, különös képességekkel is megáldott a sors.

- Jól vagy? - Hallottam meg egy lágy, és aggódó hangot a fülemre ült hályog mögül. Nem, nem voltam jól. Minden porcikám azt kívánta, bár meg sem történt volna mindez. Akkor, akkor az egyszer féltem magamtól. A belsőmtől. Attól, aki vagyok.

Válasz helyett a bőröndöm felé nyúltam, majd felálltam. Magányra, és levegőre volt szükségem. A benti elhasználódott oxigén csak akadozva jutott el az agyamig, így képtelen voltam a gondolkodásra. A hányinger környékezett meg, mikor kitettem a lábam a kabin küszöbén. Senki sem volt már a folyosón, így nyugodtan kereshettem magamnak egy olyan helyet, ahol átöltözhetek, és egyedül lehetek.

Színes hangok kavalkádja keveredett a csönd uralta folyosó atomjai közé. A cipőm hangosan kopogott a padlón, s mikor elhaladtam egy-egy kupé mellett, éreztem, hogy a tekintetek rám szegeződnek. Egyesek szemeiben az félelem, mások szemeiben pedig a jól ismert gúny volt felismerhető. Ez adódhat abból is, hogy az öltözékem elég szélsőséges volt. Egy fekete csőszárú nadrág, egy hasonló színű bakancs és egy sötét póló volt rajtam, melyen a betiltott Sötét Jegy virított. Talán ebből adódhat, hogy sokan megrémülnek, mikor rám pillantanak. Pedig nem voltam több, csupán tizenegy éves. Akkor még nem tudtam, hogy miként küldjem őket a végső halálba, de az idő megadta rá a választ. Kegyesen megajándékozott ésszel és ügyességgel. A boszorkányok, valamint a varázslók körében pedig másra nincs is szükség ahhoz, hogy a legjobb legyél.

- Hé, kislány! Nem tudtad, hogy az a jel tiltott? - Tűnt fel a semmiből egy éles, hangos férfi hangszál muzsikája. Az emberek lassacskán lehalkultak, és egyenként álltak oda az ajtóhoz, leskelődni. Hátrafordultam, és két lányt, meg egy fiút vettem észre. A legény hat évvel volt idősebb nálam, tehát két éve volt az iskolából, azzal együtt. Vörös haja a feje tetején összeborzolva pihent, szemei kéken csillogtak, szeplői pedig erős kontrasztot mélyítettek az arcába. A lányok barna hajzuhataggal rendelkeztek, és vidáman kacarásztak mellette. Mindegyikük talárján ott díszelgett a jól ismert oroszlán. Griffendélesek, bah.

- Nem vagyok kislány. - Förmedtem rá, miközben néhány lépést közelítettem feléjük.

- Akkor mi vagy? Kisfiú? - A lányok, akik eddig úgy néztek bozontos társukra, akár egy filmsztárra, kórusban elnevették magukat, akár a nyűglődő kecskék. Nem szerettem a megaláztatást, sőt egyenesen gyűlöltem. Elsős voltam, nem ismertem még a varázsigék, átkok és bűbájok széles tárházát, így kénytelen voltam tűrni, ahogy kórusban nevetnek, és aláznak meg.  

- Hagyj békén. - Suttogtam bele a szeplőktől kontrasztos arcba, majd megfordultam, és könnyed léptekkel indultam meg az ellenkező irányba.

- Tudod, hogy egyáltalán kivel beszélsz, kislány? -  Jött utánam. - Nagyapám a híres Ron Weasley.- Nem szóltam neki vissza, hátha abbahagyja a hetvenkedést. Ő nem tudta, hogy kivel beszél. Nem az a Ron végzett a példaképemmel, hanem a saját nagyapám. Nem csodálkoztam, hogy nem ismert fel, hisz messze nem hasonlítunk. Hazudni sem szeretnék, belsőleg, és külsőleg is más emberek voltak a családomnak nevezett tagok, mint jómagam. Én a démon álcázott, földre küldött sötét angyala voltam, míg ők a megtestesült példaképeknek számító egyének.

- Hé, hozzád beszélek. - Érintette meg a vállam, majd fordított maga felé. Két fejjel magasabb volt mint én, tehát fel kellett néznem rá, amit sosem szerettem. 

- Ne érj hozzám!  - Kezeim remegtek a dühtől. Sosem érinthetett meg olyan, akit ismertem, nem hogy egy vadidegen.

- Mi a neved? Ha így viselkedsz biztos hallani fogok még rólad.

- Margaret vagyok. Margaret Potter. 

- Abból a családból? Szóval Harry Potter a te...nagyapád? - nézett rám értetlenkedve. Szinte hallottam, ahogy az álla nagy koppanással földet ér. - És mégis ilyen pólót viselsz? - Szemei elkerekedtek, undorral méregetett végig.- Nem értem.

- Nem is várom el, hogy megérts. Hisz, te nem én vagy. Az intelligencia hiányod pedig süt rólad. 

Lépteim bezengték az egész vonat részt, majd a vízhang is elhalt. Végre egyedül voltam.

A látomás

Izzadságban úszó testem riadva ébredt fel az ájultságnak nevezhető állapotból. A lány, mely percekkel azelőtt telepedett le a fülkémben, dermedten ült a tőlem legtávolabbi helyen. Szemeit egy bizonyos pontra szegezte, s közben megállás nélkül nagyokat szuszogott. A kezei a talárjába bedugva remegtek, a pálcája pedig készenlétben várta azt a nemes pillanatot, amikor végre előjöhet rejtekéből, s megtámadhat engem. A földön fekve próbáltam kitalálni, hogy mi is volt ez, amit az előbb láttam. Talán a jövő lehetett az? Vagy csak egy álom volt, mely sosem fog bekövetkezni?  Akkor még nem tudtam választ adni a jelenségre, hisz sosem történt még velem hasonló. Nem is kerítettem neki nagy feneket, hisz azt gondoltam, hogy mindez csak egy csalfa álom volt.

Nem akartam védtelennek látszani, így gyorsan feltápászkodtam, és leültem a párnázott ülésre. A szőke boszorkány ifjonc még mindig mozdulatlanul várta azt, hogy végre leszállhasson erről az átkozottnak vélt vasparipáról. Az arca rémültséget tükrözött, s jól láttam rajta azt, hogy legszívesebben felállna, és elszaladna, de nem tehette meg. Elmosolyodtam a látványtól, hisz szerettem, ha valaki tartott tőlem. Legalább addig nem jött a közelembe, mivel elvakította az az érzés, mely az egyik legkegyetlenebb dolog is tud lenni.

Félelem. Ha félsz valakitől, az azt jelenti gyenge vagy. Nem mersz odaállni elé, vagy szembe nézni vele, mert tartasz a következményektől. De, ha nincs mid, nincs mit veszítened. A legrosszabb ami történhet az az, hogy meghalsz. Annál rosszabb már úgysincs. Aki pedig fél a haláltól, az nem érdemli meg az életet, hisz ez a kettő úgy váltja egymást, mint hold a napot, s kettő nélkül nem létezhet a másik sem. Tehát, ha van olyan ember vagy dolog, amitől viszolyogsz, akkor félsz a halál sötét angyalától is. Ez pedig nem mindig vezethet jóra, mert ha egész életedben rettegsz attól, hogy bármikor magával ragadhat a vég, akkor nem tudod élvezni azt sem, amiből csak egy van, nem több.

-Mi vagy te?- nézett rám hirtelen a leány. Világos kék szemein lágyan tört meg a fény. Igyekezett elfojtani magában mindazt, amit velem kapcsolatban érzett. A kíváncsiságom a tetőpontra hágott. Vajon mit tettem, miközben nem voltam magamnál?

-Miért?- kaptam oda a fejem, s néztem bele egyenesen a szemeibe. Annál a szempárnál sosem láttam még szebbet.A szívemet egyre csak melegség járta át, s a nyalábok egyre csak osztódtak bennem. Éreztem a szeretetet, a barátságot, az emberiséget és minden jó tulajdonságot, amit csak elképzelni lehet. Különös volt minden másodperc, mely ezzel telt el. Bár a sötétség még mindig nyerőfélnek látszott a fény elleni harcban, ám még is elindult bennem valami, ami megállíthatatlan volt.

-Összeestél és rángatóztál, pont mikor. - harapta el a mondat másik végét - É-és mikor odamentem, hogy segítsek, akkor pedig belém karmoltál.- húzta fel a pulcsija ujját, mely alól a jobbkezén egy széles körömnyom kandikált ki. A vér még néhol ki-ki buggyant belőle, a seb pedig csúnyán tátongott. Nem volt mély, de nem is volt felszínes, tehát erő kellett hozzá. Titkos erő tartalékaim leigázhatatlanok voltak. Akkoriban még nem gondoltam, hogy bántani is fogok valakit, csak a lelkem legmélyén pusztítottam sorban azokat, aki közel merészkedett hozzám. Szemeimmel beazonosítottam, agyammal elképzeltem a lelkemmel pedig megöltem mindenkit, aki hozzám ért, szólt vagy rám nézett. Egyszóval, mindenkit.

Abban a percben nem vágytam másra, csak arra, hogy tudjam, hogy pontosan ki is ez a tanonc, aki bemerészkedett hozzám.

-Mi a neved? - kérdeztem, szinte suttogva. A hangom úgy rémlett fel, mint esti éjszakában egy halk lidércnyomás.

- Elin. - motyogta az orra alá.

- Én Margaret vagyok. - mutatkoztam be. Bár nem szeretem, ha az emberek közel jönnek hozzám, éreztem, hogy őt betudtam volna fogadni magam mellé. Még akkor is, ha teljesen különböztünk egymástól. S, hogy ezt lássam nem kellett különösképp megismernem, a külsejéből letudtam szűrni, hogy egy olyan lány, aki szeret mindenkit és fény lakozik a szívében. Nem akartam a barátja lenni, de néha, az akaratnál erősebb a belső kényszer, amire kötelező jelleggel hallgatnod kell, hisz nincs más választásod. Így tehát, azt, hogy a jobb kezemet felé kormányoztam betudtam annak, hogy csupán a nemlétező tervem részese az, hogy próbálok beilleszkedni, a még ismeretlen környezetbe. Ő erőtlenül megmarkolta, s a vonat zakatolása mintha csendesedett volna. Szemeimre hályog ült, testem pedig megbénult. Egyre erősebben szorítottam hófehér tappancsát. Már nem ott ültem, abban a vagonban, hanem a sötétség madara vitt sebes szárnyain egy olyan emlékbe, mely nem az enyém, mégis mintha átéltem volna. Egy sötét szobában érintettem meg újra a talajt, az idő, mintha megszűnt volna létezni. A szoba közepén egy házaspár állt, előttük pedig egy ember, aki a pálcájával a kezében tolta őket egyre bentébb, mígnem a falhoz nem szorultak.

- Hagyd őt békén! - bömbölte a szintén szőke hajzuhataggal rendelkező nő. Kék szemeiben a félelem, és könnycseppek tömkelege vegyült el.

- Miután átadjátok nekem. - szólalt meg a pálcás férfi. Hangja mély volt, és rideg.

- Ő soha sem lesz a tiéd! - bömbölte a sakkban tartott férfi, majd a felesége elé állt, a testével védelmezve őt.

- Alkut kötöttünk, Rolf! Emlékezz, hogy mit ígértél, és arra, hogy vesztettél, tehát enyém a lányod! - ordította indulatosan az úr.

- Takarodj innen Adrian! - harsogta a nő, miközben lassú léptekkel elindult a szoba másik sarka felé, ahol egy kisbaba felsírt.

- Ő már az enyém. - indult meg a hang irányába az indulatos férfi. A másik férfi, aki eddig hűen védelmezte a nőt, megtáltosodott, és pálcáját előkapva Adrian elé lépett.

- Nem voltam elég világos? Nem viszed őt sehová!

Az Adriannak nevezett férfi felkacagott.

- Ejnye-bejnye Rolfi. Megszegnéd a szavad? - vihogott, szinte elmebeteg stílusban a férfi.

- Ne kísértsd a múltat, Adrian!

- Na jó, elég volt ebből a színjátékból, add ide a babát, és nem esik bántódásod.

A bölcsőben egy szőke fürtökkel beszőtt kislányt véltem felfedezni, kinek arcán könnyek ezrei csorogtak le.

- Csak a testemen keresztül! - lépett közéjük a nő is.

- Maradj ki ebből, Luna! - majd egy gyengéd mozdulattal arrébb lökte a könnyektől fuldokló hölgyet.

- Te akartad hát.. Avada..Kedavra. - hangzott el, szinte velőtrázóan a gyilkos átok. A kép hirtelen sötétülni kezdett, mint mikor a moziban véget ér egy film. Azt még érzékelni tudtam, hogy a Rolfnak nevezett férfi élettelenül a földre rogy, de utána ismét a zakatoló vonaton találtam magam, ahogy szorítom a lány kezét. Pupilláim kitágultak, lélegzetem elakadt, agyam pedig folyamatosan kattogott. Az előbbit betudhattam egy olyan dolognak, amire van ésszerű magyarázat, de ez mi volt? Betekintést nyertem egy emlékbe. De miért pont abba? Döbbent arcomon verejtékcseppek futottak le, hogy aztán a ruhámon landoljanak.

- Sajnálom. - susogtam, szinte hangtalanul. A leány némán ült mellettem, lehet hogy nem is tudta, hogy láttam azt, amit nem kellett volna. Bár nem tudtam, hogy kik voltak ők, és mi volt ez a jelenet, de tudtam, hogy ki kell derítenem.

-Tessék? - hangjában ott volt az a bizonyos lejtés, amikor a flúgosokat szólítják meg. Tehát nem tudja. S feltettem magamnak a kérdést: Mi vagyok én, és mi volt ez?

Egy ablak a múltba /1 fejezet/3. rész/

A vonaton ülve egy magányos kabinban néztem ki a peronra, ahol szüleim vadul integettek nekem. Test tartásuk tükrözte azt, hogy büszkék rám, és arra, hogy tovább nevesíthetem családunk hírnevét. A harmincas éveikben jártak csupán, de még is ezer meg ezer seb jelezte, hogy sok mindent átéltek már. Jobb kezemmel én is lazán intettem nekik, annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak a rokoni szál és a vér volt az, ami összekötött velük, más semmi.

Arcomon, mint máskor, akkor is ott ült az a jól megszokott álca, miszerint élvezem azt, ami történik velem, pedig tulajdonképpen csak egy állatnak éreztem magam, kit láncra verve hurcolnak el a ködös végtelenbe. A kaland hát folytatódott egy újabb epizóddal. Akkor léptem csak be igazán abba a tölcsérbe, amiből nem volt kiszállás, forogni kellett a gazdatesttel együtt. Mi, varázslók szorosan összekapcsolódunk, akár egy  DNS spirál. Ha hiányzik közülünk egy, már akkor hibásnak érzékeljük azt az életet, amibe belecsöppentünk. Épp ezért volt fontos, hogy minél több hozzám hasonló maradjon életben, hogy tiszták és egészek maradjunk. De én nem akartam egy ilyen világban élni. Mocskos akartam lenni, akár egy téli alkonyon egy hányásfolt a fehéren rikító hóban. A vér ízét akartam tudni az ajkaim között. Érzékszerveim kiéleződtek arra, hogy öljek, és szenvedni lássak. Még ha elég hatalmam nem is, az erőm meg lett volna hozzá, hisz mélyen benne álltam a vágyaim okozta bárányfelhő fellegben.

Hosszú percekig vártam a megváltást jelentő kalauz sípot, ami nyögvenyelősen, de végül még is megszólalt, tompán, akár egy isteni füttyszó. A vasparipa nyikorgó kerekei lassan kigördültek a peronról, szemeim előtt pedig az eddig tisztán látszó alakokból egy nagy paca jött létre, mely rengeteg színből állt. A folyosóról gyerekek zsibongásának a hangja száguldozott el egészen a fülemig, hogy ott aztán károkat vigyen végbe a dobhártyámban. Néhány szófoszlány volt csupán, amit kitudtam venni az értelmetlen hablatyolásnak tűnő emberi hangokból. Bár idegesítő, még is egyben nyugtató volt ez az állapot, mivel tudtam, hogy amíg ők kint vannak, addig sem zavarnak engem. Az agyam akkoron még friss rugói egyre csak azon kattogtak, hogy vajon mire is jó ez az egész felhajtás. Vajon ha úgy döntöttem volna, hogy nem szeretném élni a különös életem, akkor nem visznek el oda, a Roxfort nevezetű iskolába? Nem tudom. Az idő vasfogai mélyen és erősen kikoptatták ezt az űrt, s meg sem engedte, hogy választ adjon számomra ez kikoptatott és több száz sebből vérző halmaz.

Kegyetlen dolog az idő. Belegondolsz, hogy ha akár egyetlen egy dolgot is másképp csináltál volna, akkor most nem lennél ott ahol vagy. Különös nem? Ha én egy dolgot is elrontottam volna, talán én sem ülnék itt fent, és nem tartanék ott, ahol most tartok. Ennyin múlik egy egész élet, sőt talán több lélek is függ tőle, tőled. Ahogy te vezeted a sajátod, a másoké is úgy fog alakulni, hisz amit cselekedsz, az rájuk is hatással van. Ha így nézed a dolgokat, akkor tulajdonképpen be kell látnod, hogy másokkal is úgy játszol, mint egy marionett bábúval. És ők is ugyanezt teszik veled, a sajátos módszereikkel. Csak meg kell tanulni bízni a neked szánt sorsban, s pillanatok alatt elérheted a legnagyobb célod, hisz nincs ki megállítson.

De mindez már nem számít, hisz ez így történt, az én sorsom így lett megírva abban a bizonyos nagykönyvben. 

Unottan könyököltem a mozdony párás ablakán, miközben a tájat fürkésztem sötétséget tükröző szemeimmel. A zaj halkulni látszott, lehet azért, mert a magukat prefektusoknak nevező egyének mindenkit sorban beparancsoltak egy-egy fülkébe. Az enyémben rajtam kívül senki nem volt, csupán csak a meleg és elhasználódott oxigén és szén-dioxid keverék. Hirtelen lábak dobogása ütötte meg így is zúgó füljáratomat. Fejemet akarva-akaratlanul is a folyosó irányába kaptam, hisz csak onnan jöhetett ez a zsibaj. A kabinom ablakán keresztül egy lányt pillantottam meg. Hosszú szőke haja fátyolkánt omlott vállaira, szemei kéken ékeskedtek homloka alatt. Mondhatni, hogy a szöges ellentétem volt, hisz nekem mélybarna ékköveim és fekete koronám volt a fejem tetején. Tekintete lassan vándorolt, miközben szétnézett a folyosó mindegyik irányába. Rajtam is elidőzött egy kicsit, láttam rajta, hogy magában szorgosan mérlegel. Bejöjjön, ne jöjjön. Lábaival gyengén topogott, miközben vadul gondolkozott. Kezeivel támaszt keresve hadonászott, de nem talált megfelelő kalincsot. Meguntam ezt a színjátékot, inkább jöjjön be, mintshogynem játssza ezt a darabot, melynek az utolsó felvonásához érkezett. Imáim hallgató fülekre találtak, a lány félve, ámbár bátort sugallva lépett be hozzám. Csodálatra méltő fürgeséggel kaptam el a fejem a másik irányba, hogy tovább élvezhessem a fák, bokrok és növények váltakozását.

-Sz-szia!- köszönt nekem esetlenül. Eszem ágában sem állt válaszolni, hisz nem volt a barátom, még csak nem is ismertem. A csend most zavaróvá vált, szinte pattanásig feszült a láthatatlan cérna. Nem emlékszem hogy és miképp, hisz pillanatok alatt történt, de testem élettelenül hullott rá a hangosan zakatoló vonat padlójára. Belső énemet láttam, amint vértől csöpögő kézzel tartja kezében a pálcáját. Előtte egy szőke lány fekszik holtan, s ördögi kacajt hallatva, a drámaiságot fokozó ütemben arrébb sétál. Szemeiből kihunyt a fény, s átvette örök párnázott helyét a sötétség tüzes lángja. Talárjáról különböző emberek nedveinek egyvelege áradt szét mögötte, miközben tova szállt sebes szárnyain az elmém többi részében.

Egy ablak a múltba /1 fejezet/2. rész/

Gondolom, mindenki ismeri az Oxford utcát, ahol minden megtalálható, ha megfelelően keressük. Számunkra is létezik egy ilyen. Az Abszol út. Ez volt az első varázslatos hely, ahova betettem a lábam, még tizenegy éves koromban. Sokan azt hinnétek, hogy könnyű oda a bejárat, pedig ez korántsem így van. Egy ócska, koszos kocsmából lehet átjutni a valóságos Kánaánba. Az út hosszan nyúlik végig Londonnak annak a felében, amit varázstalan ember, vagyis mugli még nem közelített meg.

Emlékeimben kutatva feldereng a kép, amint szüleimmel átlépjük a romos helyiség küszöbét, és elénk tárul a magunkfajták közkedvelt vásárlási lehetőségét nyújtó Oxfordja. Jobbról és balról boltok tömkelege kínálta portékáját. Minden használhatót és használhatatlant. Volt ott varázspálca bolt, üstbolt, állat kereskedés, és akadtak olyanok is, amik seprűket vagy különböző nyalánkságokat sorakoztattak fel. Közöttük pedig csoportokba verődve magamfajta ifjoncok keresték a számukra megfelelő eszközöket.

A látvány szemet gyönyörködtető volt, legalábbis nekem. Egy kaptár látszatát keltette, az, ahogy a varázslók ide-oda mendegéltek, egy hasonló listával, mint amivel én is rendelkeztem. Mint a szorgos méhecskék, kik a megfelelő virágot keresik, beporzásra készen.

Roxfort. Innen érkezett az a bizonyos pergamen, egyenesen egy szürkés-feketés bagolytól. Felvételt nyertem Anglia varázslóképző szakiskolájába. Akkor még nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni azokkal az erőkkel, amik már akkor is erősen átjárták a szellemem. Tudtam, hogy más vagyok mint ők, még ha származásunkat illetően, egyek is vagyunk. Már csak meg kellett várnom a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak azokra a bárgyú, mit sem sejtő boszorkányokra és varázslókra. Lelkemben már akkor tombolt az uralkodási vágy, a hiúság, a keserűség és az undor, de kénytelen voltam lecsitítanom magamban az ilyesfajta érzéseimet.

Augusztus harmincadikát írtak a naptárak. A nyári nap bágyadtan pislogott le ránk, mivel már lenyugvó félben volt, szerencsére.

Az első dolog, amit be kellett szereznem, az a varázspálcám volt. Tizenkét hüvelyk,  kemény, égerfa és egyszarvú szőr, apró tüskék álltak ki belőle. Egyenesen egy Ollivander nevezetű boltból kaptam meg, habár az eladó nem volt valami barátságos, sőt épp ellenkezőleg. Erőszakosan adogatta kezembe a különféle pálcákat, míg végül rá nem akadtam erre. Épp hogy hozzá értem, már is kék és zöld szikrák szálltak fel a magasba, tehát a jövendőbeli társam kiválasztott engem. Később azt is megtudtam, hogy akitől megvettem ezt a csodás darabot, az nem Ollivander volt, hanem egy tanítványa. Hozzávetőlegesen mondhatni, hogy az utódaimhoz képest, egyáltalán nem hasonlított az övéjükhöz az enyém. Az övéké mind rugalmas volt, és nem borította egyiket sem tüske. Ebben is különböztem tőlük, úgy, ahogy sok minden másban is.

Ahogy az idő lassan vánszorgott, én úgy szereztem be a tanuláshoz előírt tanszereimet. Üstöt, baglyot, pergament, tintát, pennát, fiolákat, alapanyagokat, és a taláromat. Mindenből a legmegfelelőbbet választottam ki. Természetesen feketét, hogy tükrözze mindazt, ami bennem lakozik.

A sötétség volt rám a legmegfelelőbb szó. Utáltam a napot, a fényt és a boldogságot. Sosem voltam igazán boldog, és sosem tudtam szeretni senkit igazán. Talán csak azt a fiút, akit elsőben ismertem meg, és mindvégig mellettem állt. De ő sem él már.A kegyetlenségem elfajult, és úgy ahogy mások életét kiontottam, az övével is ezt tettem. Mégsem érdekel. Nem fáj sehol, nem érzek semmit. Csak a dühöt, ami megbénít, megfojt és eléget a saját tüzében. Hogy miért utáltam mindent?Én magam sem tudom, egyszerűen csak ilyen voltam. A lelkemben sosem lakozott elég szeretet ahhoz, hogy alázatot vagy esetleg barátságot mutassak egy másik ember iránt. Akkoron persze ez még csillapítható volt. Mondhatni, hogy néhány barátra is könnyen szert tettem, de a későbbiekben ez is elmúlt, úgy, ahogy minden más is. A világomban nincs kegyelem. Itt vagy meghalsz, vagy engem szolgálsz az örök időkre.

Margaret Potter a nevem. Harry Potter a nagyapám. Ő ölte meg azt, akire leginkább hasonlítani tudnám magam. Vagy talán, még nála is durvább és agresszívebb vagyok, nem tudom. Csak azt tudom, hogy uralkodni akarok mindenen, és mindenkin. És gyilkolni.

Egy ablak a múltba /1 fejezet/1 rész/

Margaret.Ezt a hitvány nevet kaptam azoktól a személyektől, akik a szüleimnek nevezik magukat.Pontosabban, múltidőben lenne igaz, mivel ők már rég a föld humuszában nyugszanak, ezzel  a csótányok és a férgek táplálékává válva.Haláluk épp olyan említésre nem méltó volt, mint azoké, akik abban a csatában vesztették életüket.Az a bizonyos végső összecsapás.Akkor még nem sejtette senki, hogy egyszer, egyszer még lesz valaki, aki létrehozhat egy újabb és talán gyötrelmesebb időszakot.Aki újból kiemelkedhet a számos híres és jóságos ember közül, a mi fajtánkból.

Egy újabb sarj vagyok, akire büszke lehetett volna a nemzetem.Lehetett volna.A hatalom szikrái épp olyan élesen hasítottak belém, mint akkoron Ő belé.Akit nem nevezhetünk nevén.Én is épp olyan kegyetlenné váltam.Az utam, bár nem volt szakadékoktól mentes, és gördülékeny, én mégis elértem, amit akartam...

Sosem voltam egy átlagos lány.Mindig is vonzottak azok a dolgok, amik egy csöppet sem hasonlítottak a való életünkhöz.Sokszor csináltam olyan dolgot, ami bár nem volt mondható hétköznapinak, én még is annak találtam őket.10 évesen, csak hogy egyet említsek, véletlenül megégettem a terítőt, mikor felborítottam egy égő gyertyát.A láng fokozatosan terjedni kezdett az asztalon át, egészen a bútorokig.Megijedtem.A házban egyedül csak én voltam, így nem várhattam segítségre.Könnyeimmel küszködve pásztáztam végig a tűz áradatban úszó étkezőt.Egyetlen átkelő hely sem volt, ahol kiszabadulhattam volna a lángok fojtogató karjai közül.Behunytam hát a szemem, és azt kívántam, hogy túléljem.Mikor pár perc múlva bátorságot merítettem a fogyni látszó belső kutamból, a vész már eltűnt.A döbbenet és a csodálkozás váltakozott bennem percenként, miközben körtáncot jártam a székek körül.Csodával határos módon menekültem meg.Akkor még nem tudtam azt, hogy különleges képességekkel rendelkezem.Más voltam, mint ők.Egy egyszerű ember, ám még is olyan, mint egy égből pottyant kis földönkívüli, aki szárnyait próbálgatja itt, a Földön.

11 évesen tudtam meg mindent.Megértettem a különös dolgaimat, amikről addig azt sem tudtam, hogy valójában léteznek e, vagy csak az én vizualitásom elég élénk.Mint amikor a fejedben felkapcsolnak egy kis lámpát, na ez pont olyan.Az a nap örökre belém ivódott, akárcsak egy szivar égette seb a kezünkön.Emlékszem, hogy a felhők vészesen feketék és teltek voltak, a nap pedig ki sem merte dugni közülük ragyogó arcát.Mennyire is átkoztam, hogy pont olyankor borongós az idő, amikor nekem születésnapom van.Mostanra már ez is világossá vált számomra.A hűvös szél vitte szárnyain az új legenda hírét a 'másvilágba'.

Az a bizonyos sárgás pergamen, és az a jellegzetes pecsét illat.Itt lebeg szemem előtt, amint kezembe veszem, és feltépem a borítékot.A kanyargós betűkkel írt levél nagy változást hozott csöpp kis életemben, amit akkor talán még fel sem fogtam.A szüleim mennyire boldogok voltak, hogy én is megkaptam, amit annak idején ők is.Elkezdődött a legnagyobb kaland.Egy véget nem érő, és varázslatos utazás, amit épp ésszel felfogni sem lehet.Margaret Potter, a legifjabb sarj.Emberi,ámbár mégsem.Varázsló vagyok.