A látomás

Izzadságban úszó testem riadva ébredt fel az ájultságnak nevezhető állapotból. A lány, mely percekkel azelőtt telepedett le a fülkémben, dermedten ült a tőlem legtávolabbi helyen. Szemeit egy bizonyos pontra szegezte, s közben megállás nélkül nagyokat szuszogott. A kezei a talárjába bedugva remegtek, a pálcája pedig készenlétben várta azt a nemes pillanatot, amikor végre előjöhet rejtekéből, s megtámadhat engem. A földön fekve próbáltam kitalálni, hogy mi is volt ez, amit az előbb láttam. Talán a jövő lehetett az? Vagy csak egy álom volt, mely sosem fog bekövetkezni?  Akkor még nem tudtam választ adni a jelenségre, hisz sosem történt még velem hasonló. Nem is kerítettem neki nagy feneket, hisz azt gondoltam, hogy mindez csak egy csalfa álom volt.

Nem akartam védtelennek látszani, így gyorsan feltápászkodtam, és leültem a párnázott ülésre. A szőke boszorkány ifjonc még mindig mozdulatlanul várta azt, hogy végre leszállhasson erről az átkozottnak vélt vasparipáról. Az arca rémültséget tükrözött, s jól láttam rajta azt, hogy legszívesebben felállna, és elszaladna, de nem tehette meg. Elmosolyodtam a látványtól, hisz szerettem, ha valaki tartott tőlem. Legalább addig nem jött a közelembe, mivel elvakította az az érzés, mely az egyik legkegyetlenebb dolog is tud lenni.

Félelem. Ha félsz valakitől, az azt jelenti gyenge vagy. Nem mersz odaállni elé, vagy szembe nézni vele, mert tartasz a következményektől. De, ha nincs mid, nincs mit veszítened. A legrosszabb ami történhet az az, hogy meghalsz. Annál rosszabb már úgysincs. Aki pedig fél a haláltól, az nem érdemli meg az életet, hisz ez a kettő úgy váltja egymást, mint hold a napot, s kettő nélkül nem létezhet a másik sem. Tehát, ha van olyan ember vagy dolog, amitől viszolyogsz, akkor félsz a halál sötét angyalától is. Ez pedig nem mindig vezethet jóra, mert ha egész életedben rettegsz attól, hogy bármikor magával ragadhat a vég, akkor nem tudod élvezni azt sem, amiből csak egy van, nem több.

-Mi vagy te?- nézett rám hirtelen a leány. Világos kék szemein lágyan tört meg a fény. Igyekezett elfojtani magában mindazt, amit velem kapcsolatban érzett. A kíváncsiságom a tetőpontra hágott. Vajon mit tettem, miközben nem voltam magamnál?

-Miért?- kaptam oda a fejem, s néztem bele egyenesen a szemeibe. Annál a szempárnál sosem láttam még szebbet.A szívemet egyre csak melegség járta át, s a nyalábok egyre csak osztódtak bennem. Éreztem a szeretetet, a barátságot, az emberiséget és minden jó tulajdonságot, amit csak elképzelni lehet. Különös volt minden másodperc, mely ezzel telt el. Bár a sötétség még mindig nyerőfélnek látszott a fény elleni harcban, ám még is elindult bennem valami, ami megállíthatatlan volt.

-Összeestél és rángatóztál, pont mikor. - harapta el a mondat másik végét - É-és mikor odamentem, hogy segítsek, akkor pedig belém karmoltál.- húzta fel a pulcsija ujját, mely alól a jobbkezén egy széles körömnyom kandikált ki. A vér még néhol ki-ki buggyant belőle, a seb pedig csúnyán tátongott. Nem volt mély, de nem is volt felszínes, tehát erő kellett hozzá. Titkos erő tartalékaim leigázhatatlanok voltak. Akkoriban még nem gondoltam, hogy bántani is fogok valakit, csak a lelkem legmélyén pusztítottam sorban azokat, aki közel merészkedett hozzám. Szemeimmel beazonosítottam, agyammal elképzeltem a lelkemmel pedig megöltem mindenkit, aki hozzám ért, szólt vagy rám nézett. Egyszóval, mindenkit.

Abban a percben nem vágytam másra, csak arra, hogy tudjam, hogy pontosan ki is ez a tanonc, aki bemerészkedett hozzám.

-Mi a neved? - kérdeztem, szinte suttogva. A hangom úgy rémlett fel, mint esti éjszakában egy halk lidércnyomás.

- Elin. - motyogta az orra alá.

- Én Margaret vagyok. - mutatkoztam be. Bár nem szeretem, ha az emberek közel jönnek hozzám, éreztem, hogy őt betudtam volna fogadni magam mellé. Még akkor is, ha teljesen különböztünk egymástól. S, hogy ezt lássam nem kellett különösképp megismernem, a külsejéből letudtam szűrni, hogy egy olyan lány, aki szeret mindenkit és fény lakozik a szívében. Nem akartam a barátja lenni, de néha, az akaratnál erősebb a belső kényszer, amire kötelező jelleggel hallgatnod kell, hisz nincs más választásod. Így tehát, azt, hogy a jobb kezemet felé kormányoztam betudtam annak, hogy csupán a nemlétező tervem részese az, hogy próbálok beilleszkedni, a még ismeretlen környezetbe. Ő erőtlenül megmarkolta, s a vonat zakatolása mintha csendesedett volna. Szemeimre hályog ült, testem pedig megbénult. Egyre erősebben szorítottam hófehér tappancsát. Már nem ott ültem, abban a vagonban, hanem a sötétség madara vitt sebes szárnyain egy olyan emlékbe, mely nem az enyém, mégis mintha átéltem volna. Egy sötét szobában érintettem meg újra a talajt, az idő, mintha megszűnt volna létezni. A szoba közepén egy házaspár állt, előttük pedig egy ember, aki a pálcájával a kezében tolta őket egyre bentébb, mígnem a falhoz nem szorultak.

- Hagyd őt békén! - bömbölte a szintén szőke hajzuhataggal rendelkező nő. Kék szemeiben a félelem, és könnycseppek tömkelege vegyült el.

- Miután átadjátok nekem. - szólalt meg a pálcás férfi. Hangja mély volt, és rideg.

- Ő soha sem lesz a tiéd! - bömbölte a sakkban tartott férfi, majd a felesége elé állt, a testével védelmezve őt.

- Alkut kötöttünk, Rolf! Emlékezz, hogy mit ígértél, és arra, hogy vesztettél, tehát enyém a lányod! - ordította indulatosan az úr.

- Takarodj innen Adrian! - harsogta a nő, miközben lassú léptekkel elindult a szoba másik sarka felé, ahol egy kisbaba felsírt.

- Ő már az enyém. - indult meg a hang irányába az indulatos férfi. A másik férfi, aki eddig hűen védelmezte a nőt, megtáltosodott, és pálcáját előkapva Adrian elé lépett.

- Nem voltam elég világos? Nem viszed őt sehová!

Az Adriannak nevezett férfi felkacagott.

- Ejnye-bejnye Rolfi. Megszegnéd a szavad? - vihogott, szinte elmebeteg stílusban a férfi.

- Ne kísértsd a múltat, Adrian!

- Na jó, elég volt ebből a színjátékból, add ide a babát, és nem esik bántódásod.

A bölcsőben egy szőke fürtökkel beszőtt kislányt véltem felfedezni, kinek arcán könnyek ezrei csorogtak le.

- Csak a testemen keresztül! - lépett közéjük a nő is.

- Maradj ki ebből, Luna! - majd egy gyengéd mozdulattal arrébb lökte a könnyektől fuldokló hölgyet.

- Te akartad hát.. Avada..Kedavra. - hangzott el, szinte velőtrázóan a gyilkos átok. A kép hirtelen sötétülni kezdett, mint mikor a moziban véget ér egy film. Azt még érzékelni tudtam, hogy a Rolfnak nevezett férfi élettelenül a földre rogy, de utána ismét a zakatoló vonaton találtam magam, ahogy szorítom a lány kezét. Pupilláim kitágultak, lélegzetem elakadt, agyam pedig folyamatosan kattogott. Az előbbit betudhattam egy olyan dolognak, amire van ésszerű magyarázat, de ez mi volt? Betekintést nyertem egy emlékbe. De miért pont abba? Döbbent arcomon verejtékcseppek futottak le, hogy aztán a ruhámon landoljanak.

- Sajnálom. - susogtam, szinte hangtalanul. A leány némán ült mellettem, lehet hogy nem is tudta, hogy láttam azt, amit nem kellett volna. Bár nem tudtam, hogy kik voltak ők, és mi volt ez a jelenet, de tudtam, hogy ki kell derítenem.

-Tessék? - hangjában ott volt az a bizonyos lejtés, amikor a flúgosokat szólítják meg. Tehát nem tudja. S feltettem magamnak a kérdést: Mi vagyok én, és mi volt ez?