Támadók

Zűrzavar. Ez a szó talán az egyetlen, ami arra a napomra ráaggatható volt. Két különös dolog is történt velem, melynek a jelentését, sem érteni, sem pedig felfogni nem tudtam. Tizenegy évesen átélni egy emléket, melyre talán a célszemély már nem is emlékszik, szinte borzalmas. Talán, azt a traumát élhettem át, mely már régen eltűnt az elméje ködében, de ő tudat alatt még is magában hordozza az eseményt. Kérdéseim válaszra várva ugrottak fel a fejemben. Más voltam belsőleg, s ezek szerint, különös képességekkel is megáldott a sors.

- Jól vagy? - Hallottam meg egy lágy, és aggódó hangot a fülemre ült hályog mögül. Nem, nem voltam jól. Minden porcikám azt kívánta, bár meg sem történt volna mindez. Akkor, akkor az egyszer féltem magamtól. A belsőmtől. Attól, aki vagyok.

Válasz helyett a bőröndöm felé nyúltam, majd felálltam. Magányra, és levegőre volt szükségem. A benti elhasználódott oxigén csak akadozva jutott el az agyamig, így képtelen voltam a gondolkodásra. A hányinger környékezett meg, mikor kitettem a lábam a kabin küszöbén. Senki sem volt már a folyosón, így nyugodtan kereshettem magamnak egy olyan helyet, ahol átöltözhetek, és egyedül lehetek.

Színes hangok kavalkádja keveredett a csönd uralta folyosó atomjai közé. A cipőm hangosan kopogott a padlón, s mikor elhaladtam egy-egy kupé mellett, éreztem, hogy a tekintetek rám szegeződnek. Egyesek szemeiben az félelem, mások szemeiben pedig a jól ismert gúny volt felismerhető. Ez adódhat abból is, hogy az öltözékem elég szélsőséges volt. Egy fekete csőszárú nadrág, egy hasonló színű bakancs és egy sötét póló volt rajtam, melyen a betiltott Sötét Jegy virított. Talán ebből adódhat, hogy sokan megrémülnek, mikor rám pillantanak. Pedig nem voltam több, csupán tizenegy éves. Akkor még nem tudtam, hogy miként küldjem őket a végső halálba, de az idő megadta rá a választ. Kegyesen megajándékozott ésszel és ügyességgel. A boszorkányok, valamint a varázslók körében pedig másra nincs is szükség ahhoz, hogy a legjobb legyél.

- Hé, kislány! Nem tudtad, hogy az a jel tiltott? - Tűnt fel a semmiből egy éles, hangos férfi hangszál muzsikája. Az emberek lassacskán lehalkultak, és egyenként álltak oda az ajtóhoz, leskelődni. Hátrafordultam, és két lányt, meg egy fiút vettem észre. A legény hat évvel volt idősebb nálam, tehát két éve volt az iskolából, azzal együtt. Vörös haja a feje tetején összeborzolva pihent, szemei kéken csillogtak, szeplői pedig erős kontrasztot mélyítettek az arcába. A lányok barna hajzuhataggal rendelkeztek, és vidáman kacarásztak mellette. Mindegyikük talárján ott díszelgett a jól ismert oroszlán. Griffendélesek, bah.

- Nem vagyok kislány. - Förmedtem rá, miközben néhány lépést közelítettem feléjük.

- Akkor mi vagy? Kisfiú? - A lányok, akik eddig úgy néztek bozontos társukra, akár egy filmsztárra, kórusban elnevették magukat, akár a nyűglődő kecskék. Nem szerettem a megaláztatást, sőt egyenesen gyűlöltem. Elsős voltam, nem ismertem még a varázsigék, átkok és bűbájok széles tárházát, így kénytelen voltam tűrni, ahogy kórusban nevetnek, és aláznak meg.  

- Hagyj békén. - Suttogtam bele a szeplőktől kontrasztos arcba, majd megfordultam, és könnyed léptekkel indultam meg az ellenkező irányba.

- Tudod, hogy egyáltalán kivel beszélsz, kislány? -  Jött utánam. - Nagyapám a híres Ron Weasley.- Nem szóltam neki vissza, hátha abbahagyja a hetvenkedést. Ő nem tudta, hogy kivel beszél. Nem az a Ron végzett a példaképemmel, hanem a saját nagyapám. Nem csodálkoztam, hogy nem ismert fel, hisz messze nem hasonlítunk. Hazudni sem szeretnék, belsőleg, és külsőleg is más emberek voltak a családomnak nevezett tagok, mint jómagam. Én a démon álcázott, földre küldött sötét angyala voltam, míg ők a megtestesült példaképeknek számító egyének.

- Hé, hozzád beszélek. - Érintette meg a vállam, majd fordított maga felé. Két fejjel magasabb volt mint én, tehát fel kellett néznem rá, amit sosem szerettem. 

- Ne érj hozzám!  - Kezeim remegtek a dühtől. Sosem érinthetett meg olyan, akit ismertem, nem hogy egy vadidegen.

- Mi a neved? Ha így viselkedsz biztos hallani fogok még rólad.

- Margaret vagyok. Margaret Potter. 

- Abból a családból? Szóval Harry Potter a te...nagyapád? - nézett rám értetlenkedve. Szinte hallottam, ahogy az álla nagy koppanással földet ér. - És mégis ilyen pólót viselsz? - Szemei elkerekedtek, undorral méregetett végig.- Nem értem.

- Nem is várom el, hogy megérts. Hisz, te nem én vagy. Az intelligencia hiányod pedig süt rólad. 

Lépteim bezengték az egész vonat részt, majd a vízhang is elhalt. Végre egyedül voltam.